Honlap-menü

A fejezet kategóriái
Gyöngyök [1]
Felhők [1]
Buborékok [4]
lélekdonorok [0]
lélektolvajok [1]
Lélektánc [1]
Lélekharang [0]
Memory [0]

Mini-chat

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 2

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Belépés

Mnémoszüné
Előhang: 
Pauszaniasz leírása szerint a lebédiai (Boiótia) Trophóniosz barlang mellett van két forrás; és az ideérkező jóslatkérők hosszas megtisztulási ceremóniájukat követően, mielőtt a megistenült Trophóniosz daimón jóslatát kérnék, isznak belőlük. Az egyik forrás Léthé, a feledés istennőjének forrása, aminek vize varázslatos erejével elfelejteti a jóslatkérővel eddigi életét, és mindent ami reá vonatkozik. Hogy így, megtisztult elméjével a földalatti hasadék szűk szülőcsatornájába térve befogadhassa az isteni látomást. A másik forrás Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének forrása, amelynek vize ahhoz ad erőt, hogy a beavatott, látomását emlékezetében megőrizhesse.A korabeli leírások alapján, a szűk hasadékban eltöltött idő alatt születő emlékek – a jövő és más idők és terek emlékei. Éppen ezért a jóslatkérő, amikor a hasadék napok elteltével valahol a lebédiai hegyek között fejjel lefelé kiköpi magából, teljesen zavart és halálfélelemtől reszket, mert nem érti mi is történt vele, és mi az amit megtudott, meglátott. Őrülete egészen addig tart, amíg a pűtheák az emlékezés székére nem ültetik, hogy látomását megossza a beavatottak közösségével, és nem értelmezik számára emlékeit. Ezen zűrzavaros ‘jóslatokat’ azután a müsztészek feljegyezték, és márványtáblákba faragták, hogy bárki kiolvashassa belőlük a jövőt… és az így kapott jövő-emlékek gyűjteménye lett a legfőbb bölcsességek könyve. Philosztratosz leírása szerint, aki a mágikus működéseiről jól ismert Tüanai Apollóniusz életrajzírója volt, Appollóniusz, mikor a beavatást őrző misztériumőrzők tiltása ellenére betört a barlangba és elnyelette magát a hasadékkal, találkozott magával Trophóniosz szellemével, akinek saját kezéből vette el ezt, a bölcsesség és az örök emlékezés könyvét. Miután hét nap után (a leghosszabb idő, amelyet valaha élő ember a barlang gyomrában eltöltött) a hasadék Auliszban kiköpte (Lebédia peremvidéke), elmondta, hogy minden kérdésére választ kapott ebből a könyvből. A könyvet később Hadriánusz császárnak ajándékozták, aki Antium-i palotájában őrizte, míg számos bölcs tudós tanulmányozta. A könyv az idők során elveszett, de leghíresebb smaragdszínű márványtábláját mindenki ismeri… talán nem véletlenül.
Kifejtés:
A nyugati civilizáció embere számára december talán a legtitokzatosabb hónap, amikor mindenkit megérint valamiféle misztikum, egy érthetetlen ünnepélyesség, valamilyen réges-rég elfeledett aranykori ünnep mágikus hangulata. Amikor hátunkat megborzongatja az emlékezés fuvallata, szorosabbra vonjuk magunk körül a jó meleg takarót, felpolcoljuk az olvasópárnánkat, és még nagyobbat kortyolunk jó meleg teánkból; ízlelgetni kezdjük a fura érzést szánkban – és emlékezni kezdünk. Találgatjuk az érzést, és próbáljuk megnevezni, miért olyan különleges a december: talán mert az év utolsó hónapja, vele a téli napforduló, az év legsötétebb napjával, és persze itt a karácsony, a nagycsaládi összejövetelek, a szilveszter… csupa ünnep és boldog emlék. Egyszerre kezdünk emlékezni valami másik boldogabb helyre és időre, miközben elfelejtjük napi gondjainkat és hogy az itt és mostban mi is vesz körül bennünket – úgy mint Trophóniosz barlangjában. Valójában mire is kezdünk emlékezni? Miféle boldog aranykor sejtelme borzolja idegszálainkat? Amikor a karácsonyfán meggyújtott gyertyák lángjába bámulunk, valahol a felejtés és az emlékezés határán ránk tör az emlékezés… tudjuk, hogy tudjuk, csak azt nem tudjuk, hogy mit is tudunk pontosan. Innen a bizsergető bizonytalanság, a misztikum érzése, és a felszabadító megrendültség.Platón Állam című munkájának utolsó könyvében, ahol látomásos módon írja le Pamphüliai Ér túlvilági utazásának részleteit, nem véletlenül írja, hogy a lelkek mielőtt visszatérnének a földre, hogy újra megtestesüljenek, mértéktelenségükben túl nagyot kortyolnak a túlvilági Léthe folyó vízéből, és így miután megszületnek, már nem emlékeznek semmire ami a korábbi személyükre vonatkozott. Pedig mindenki mindent tud, jóval születése előtt már, csak nem képes rá emlékezni. Ezért mondja Platón sokszor és sok helyütt, hogy a tanulás nem egyéb, mint visszaemlékezés (anamnézisz). Visszaemlékezés arra, a földi létezés előtti állapotra (arra a pré-exisztenciára), amelyben a lélek még nem a Léthe vizét itta. Nem véletlen persze, hogy az antik görögség számára Léthé nemcsak a felejtés alvilági folyójának a neve, hanem a feledés istennője, Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének ellenpárja is. És persze az sem, hogy Léthé pedig Erisz, a viszály istennőjének leánya. A felejtés ugyanis minden viszály és ellenségeskedés kezdete, metafizikai értelemben meg pláne, hiszen minden félreértés valódi alapja, hogy nem emlékszünk igazi önmagunkra, arra, hogy kik is vagyunk valójában. Ezért kapta róla nevét az az alvilági folyó, amelyből ha isznak a holtak, elfelejtik korábbi életüket. És nem csak életüket, hanem lényük lényegét is; hogy tudniillik az ember nem test, vagy testbezárt lélek, hanem tiszta szellem, akinek tudata minden irányban áthatja az időt és a teret, aki nem feltétlenül kötött az itt és most jelen-létének téridőalagútjához, hanem szabadon szárnyalhat gondolata erejével bárhová és bármikorra.
Amikor karácsonykor ránk törnek az emlékeink, Trophóniosz kinyilatkoztatásaihoz hasonló képen, igazából nem pusztán a saját személyes emlékeinkre emlékezünk. Ami elménkbe beviláglik, az az emberiség kollektív emlékezete. És noha nem biztos, hogy tudjuk, de sejtjük, hogy a Názáreti Jézus története valójában egy sokkal egyetemesebb megváltástörténet a mi kultúránkra vonatkoztatott változata. És aki hagyja hogy Léthe vize tisztára mossa elméjét, érezheti hogyan buzog fel benne Mnémoszüné forrása, hogy elfeledett emlékei visszatérjenek…
Elméjében először talán pont magát Mnémoszünét pillantja meg (más nevén Úribéa), aki a legősibb istenségek egyike, a teremtő ősisten-pár, az égisten Uránusz és a földistennő Gaia leánya, a 12 titán egyike. Talán karján diadalmasan ott vezeti férfiúi titánpárját Krioszt, akivel együtt az emlékezés istenei a görög mitológiában. Érdekes módon, a 6 férfiúi és 6 női titán közül ők az egyetlen ősisten-pár, akik nem házastársai egymásnak. Ennek ellenére 3 közös gyermekük születik, akik mind az égi világ nemzői: Asztréusz, aki a titánok oldalán Zeusszal folytatott háborút, valamint Éosz-szal, a hajnal istennőjével, a szelek és a csillagok nemzőapja; majd Pallasz és Perszész. Majd elméjébe bizonnyal beszüremkedik a napfényes főisten alakja: talán pont Zeusz képében, akitől Mnémoszüné a kilenc múzsát szülte. (Kalliopé, Klió, Erátó, Euterpé, Melpompené, Polihümnia, Terpsikhoré, Thália, Uránia.)Hésziódosz szerint Mnémoszüné nemcsak a múzsák, hanem ugyancsak Zeusztól Lucifer és az összes többi csillag szülőanyja is. Lucifer pedig (aminek szó szerinti jelentése ‘a fényhozó’), minden későbbi jelentésbeli torzulás mellett az antikvitás számára a fényhozó hajnalcsillagot, a Vénuszt jelentette, akinek görög neve Afrodité, aki mint közismert, a szépség és a szerelem istennője. Az emlékezés által világra hozott hajnalhozó hírvivő csillag pedig mindig a megváltó előfutára… Az isteni kar emléke, a szépség és a szerelem, és a világosságra ébredés emlékével kiegészülve pedig mindennél erősebb sugárzásával talán tisztán és világosan fellebbenti szellemlátó emlékezésünkről a felejtés fátylát.És ekkor már elménkben tisztán láthatjuk a száműzött ősnemző atyaistent, talán épp, mint Szaturnuszt, akinek tizedik havát a decembert ünnepeljük éppen. A tizediket, mert úgy mint ahogy a magzat kilenc hónap után a tizedikben veszi birtokba a világot, úgy veszi birtokba a világot, a megpihenés és öröm havában maga az ember – eddigre a föld minden javát begyűjtötte és így megpihenhet földi útja csúcsán. Ahogy a megpihenés érzése átjár bennünket emlékezni kezdünk, hogy hogyan fogadta be a száműzött teremtő istent Jánusz, saját birodalmába, és tette újra királlyá, hogy új élet, és új kozmikus ciklus kezdődjön.
Ekkor emlékezni kezdünk, miért is Jánusz hava az év első hónapja, és miért Szaturnuszé az utolsó. Szaturnusz király, pedig aranysarlójával kezében, Jánusz elsötétült tudatlan világába visszahozza a reményt, a tudást és a boldogságot. Tanította az erényt, bölcsességet és a hét szabad művészetet. Új aranykorát a békés együttélés, örök ünnep és szellemi világosság ragyogja be, hol nincs szolgaság és nincs lopás. És ha már Mnémoszüné forrása bőséggel árad, beúszhat emlékezetünkbe a Szaturnáliák lelkes kavalkádja: az ajándékcserék szülők és gyermekek között, a gyertya-ajándékozás szokása – mondván, hogy Szaturnusz a világ világossága aki fényt és tudást hozott az elsötétült emberi világba, a  végtelen szabadság ahol mindenki hétköznapi ruháit viselhette, és hogy a szolgák is uruk asztalához ültek, míg az urak szolgáltak a teljes egyenlőség nevében. Az emlékezés egyre erősödő sodrában, Szaturnusz trónját a pantokrátor Krisztus foglalja el. Aranyló mennyei birodalmában együtt játszik ember és állat, végtelen lakomáján ott ülnek a vének, talán ép isteni menyegzőt ülnek, és a bölcs Szófia kezét végtelen kérő kapja meg. Az isteni ragyogás gyertyaláng formájában trónol minden szent fejkoronáján, és sugárzó fényglóriájuk aranyló aurába vonja a mennyei birodalom közepén terebélyesedő aranyalmás fáját. A halhatatlanság és örök élet nektárját adó mézédes paradicsom, ambróziaillatával belengi a termet, míg az alsó világban a fa gyökerénél nyíló barlanghasadékba alászálló gyermek alakjában megtestesül maga a fényhozó bölcsesség.Mikor bennem fakad fel az emlékezés forrása, és én emlékezni kezdek, bennem látszólagos zűrzavarban egymásra rakódva, hömpölygő folyamában tör fel maga avisszaemlékezés. Tudom, hogy ez a platóni anamnézisz, annak emléke, hogy újra tudom, amit csak tudni lehet. Ha ilyenkor kinyitom a szemem és körbe nézek, a karácsonyfa alatt megrakott ünnepi asztalon túl – mintegy a ‘láthatatlan’ múltba veszve, a megnyíló téridőalagútban elmémben ott kavarog a teljes téridő. Léthe vizét teljesen megemésztve felragyog bennem az alétheia, az ’igazság’ fénye, (nem véletlen, hogy a görög szó a léthe fosztóképzős változata) és ebben a látásmódban bennem egybemosódik Szaturnusz apó szelleme, az ajándékosztó Mikulás, a Tarot Remete alakja, a Názáreti Jézus terített asztala, egyszerre van nálam karácsony, húsvét, pünkösd, és még megannyi ünnep, isten, kor, korszak és világ…Ha szólásra nyitom ilyenkor a szám, dodonai zűrzavaros beszéd nyilatkozik meg ajkamon. Megragadhatatlan összességében van jelen számomra a világ. Mnémoszüné csókja csitítja ilyenkor gordiuszi gondolatokba gabalyodott szám, míg szememben Trophóniosz barlangjának őrülete villog, és csak én tudom, hogy amire emlékszem, arra mindenki ugyanúgy emlékszik. Csak még nem ittak a kettős forrásból, hogy jelenlegi önmagukat elfelejtve, felejtve emlékezzenek...
Tarr Bence László

Emlékek nyara


Emlékemben élsz


Keresés

Naptár
«  Szeptember 2017  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930

Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Copyright MyCorp © 2017   Ingyenes honlap létrehozása с uCoz